|
Volt egyszer egy közönséges varrótű, aki igen sokat tartott magáról, s
el akarta hitetni a világgal, hogy a hímzőtűk finom és előkelő
családjához tartozik.
- Vigyázzatok, fogjatok jól! - parancsolt az ujjakra, akik elővették.
Nehogy véletlenül elejtsetek! Ha a padlóra esem, soha többé meg nem
találtok, olyan finom vagyok.
- Csak ne légy olyan nagy garral! - intették le az ujjak, és alaposan
megszorították a derekát.
- Látjátok? Kísérettel vonulok! - kérkedett a tű, s büszkén húzta maga
után a fonalat, amelyen nem volt csomó.
Az ujjak ügyet se vetettek a dicsekvő beszédre, a szakácsné feslett
bőrű papucsának irányították a tűt, azt kellett összefoldoznia.
- Micsoda alantas munka! - finnyáskodott a tű. Ezen ugyan sose jutok
keresztül! Kettétörik a derekam, meglátjátok, kettétörik!
Úgy is lett.
- Megmondtam én, megmondtam! - siránkozott a varrótű. - Nagyon is
finom vagyok.
- No, most már aztán semmire se vagy jó - mondták az ujjak, de azért
nem eresztették el. A szakácsné pecsétviaszt csöpögtetett a tűre,
aztán összetűzte vele elől a kendőjét.
- Hát melltű lett belőlem! - emelte még magasabbra az orrát a
nagyravágyó tű. Tudtam én, hogy még magasabb polcra kerülök, hiába, a
származásom! Bizony a vér nem válik vízzé. És elégedetten nevetett, de
csak befelé; a varrótűkön sohasem lehet észrevenni, ha nevetnek. Olyan
büszkén pöffeszkedett a szakácsné kendőjében, mintha aranyos hintóból
tekingetne körül: Bocsánat, ha szabad kérdeznem, kegyed aranyból van?
- kérdezte a szomszédasszonyát, egy szerény kis gombostűt. Elragadó a
megjelenése, feje is van, igaz, hogy elég kicsi. Igyekezzék, hogy
nagyobbra nőjön, mert pecsétviaszt nem akárkire csöpögtetnek ám! Azzal
büszkén kihúzta magát, de úgy, hogy ki is esett a kendőből, egyenest a
mosogatóvízbe, amit a szakácsné éppen akkor zúdított ki a
szennycsatornába.
- Most világjáró útra kelek! - mondta a tű. Ha ugyan meg nem feneklek
valahol. De bizony megfeneklett.
- Nem erre a világra termettem én! - sóhajtotta a szennycsatorna
alján. Túlságosan finom a lényem. Még szerencse, hogy tudom, ki
vagyok, s ez mindig megvigasztalja az embert! És továbbra is büszkén
feszített, s nem vesztette el derűs kedvét.
Fölötte, a szennycsatorna vizében, mindenféle limlom vitorlázott el:
forgács, szalmaszál, újságfoszlány.
- Milyen gondtalanul úsznak! - elmélkedett a tű. Nem is sejtik, ki
fölött vitorláznak el! Megrekedtem! S most nincs tovább! Lám, ott
úszik egy forgács; bizonyos, hogy mit sem tud a világról, csak annyit,
hogy ő forgács. Ott meg egy szalmaszál - ni, hogy pörög-forog a
vízben! Ne légy úgy eltelve magaddal, szalmaszál, mert még nekivágódol
a csatorna falához! Az meg ott egy újságfoszlány! Már rég elfelejtette
a világ, hogy mit írtak rá, mégis, lám, hogy terpeszkedik! Én meg itt
ülök türelmesen, és várok. Mert tudom, hogy így is vagyok valaki!
Egy nap megcsillant valami a közelében; a tű gyémántnak hitte, pedig
csak egy kis üvegcserép volt. De fényesen tündöklött, s ezért a
nagyravágyó tű megszólításával tüntette ki, és mint melltű mutatkozott
be neki.
- Kegyed gyémánt, ugyebár? - kérdezte tőle leereszkedőn.
- Olyanféle vagyok - felelte az üvegcserép.
Így hát mind a ketten magas előkelőségeknek tartották egymást, s ezért
beszédbe is ereszkedtek. Arról folyt a szó, hogy milyen gőgös a világ.
- Én egy asszonyságé voltam, s egy dobozban laktam - kezdte el élete
történetét a tű. Az asszonyság szakácsné volt; a kezén öt ujjat
viselt, de mondhatom, soha életemben nem láttam felfuvalkodottabb
teremtéseket! Pedig hát nem voltak jók semmi másra, mint hogy engem
kivegyenek a dobozomból, és visszategyenek.
- És előkelő származásúak voltak azok az ujjak? - érdeklődött az
üvegcserép.
- Előkelő származásúak? - nevetett gúnyosan a nagyravágyó tű. - Azok
ugyan nem, de persze annál gőgösebbek. Öten voltak testvérek,
született Ujjak valamennyien. Egymás mellett sorakoztak, bár különböző
nagyságúak voltak. A legszélső, a hüvelykujj, tömzsi, köpcös alak
volt, eléggé kiállt a sorból, egyetlen ízület volt a hátán, s ezért
csak egy helyen tudott meggörbülni. Mégis azzal kérkedett, hogy ha az
embernek levágják a hüvelykujját, még katonának se sorozzák be. A
fazéknyaló ujj - mutatóujjnak is mondják - minden édes meg savanyú
lébe belemászott, ő mutatott fel a napra, a holdra, s őt nyomta meg a
szakácsné, ha levelet írt. A középső ujj következett utána, ez volt a
legnagyobb, és eléggé lenézte a társait. A negyedik ujj aranykarikát
hordott a derekán, ezért gyűrűsujjnak címeztette magát; a kisujj pedig
nem csinált az égvilágon semmit, de ez meg arra volt büszke. Mást se
tett az öt ujj csak kérkedett, dicsekedett, és én nem bírtam tovább
hallgatni. Ezért menekültem ide, a csatornába. S most itt gubbasztok
elfelejtve.
Ebben a pillanatban újabb tömeg víz zúdult a szennycsatornába, színig
megtöltötte, és magával sodorta az üvegcserepet.
- No, ez már elindult a világjáró útra! - sóhajtott föl irigyen a tű.
Én meg itt rostokolhatok tovább. Hiába, nagyon is finom vagyok én erre
a világra! De éppen erre vagyok büszke, s ez nemes büszkeség! Azzal
tovább feszített a csatorna alján, és elmélkedett. - Sokszor már azt
hiszem, hogy a napsugarak családjából származom - gondolta -, olyan
finom és fényes vagyok, mint ők. Most jut eszembe, hogy a napsugarak
keresnek is néha a víz alatt. Ó, teremtőm, olyan finom vagyok, hogy
még a tulajdon édesanyám se lel meg a vízben! Csak ne szegtem volna a
nyakam, akkor szemem is volna és sírhatnék, bár talán akkor sem
sírnék, mert az nem előkelő.
Egy napon utcagyerekek sereglettek a csatornához, belenyúlkáltak a
vízbe, s limlomokat halásztak ki belőle: rozsdás szögeket, öreg
pénzdarabokat meg egyebet. Piszkos munka volt, de hát ebben lelték
mulatságukat.
- Jaj! - kiáltott föl az egyik, mert a tű megszúrta az ujját.
Kihalászta, szemügyre vette. Ez aztán csúf legény!
- Nem legény vagyok, hanem kisasszony - igazította ki a nagyravágyó
tű, de ezt a fiú nem hallotta.
A tűről, amíg a csatornában hevert, lemállott a pecsétviasz, és testét
feketére ette a rozsda. De feketében mindenki karcsúbbat mutat, s így
a nagyravágyó tű azt hitte, hogy most még törékenyebb, még finomabb,
mint valaha.
- Itt úszik egy tojáshéj! - kiáltották az utcagyerekek, s a tűt
beleszúrták a tojáshéjba. - Fehér hajón fekete ruhában! - ábrándozott
el a tű. Illik a ruhámhoz ez a hajó. Így legalább észrevesznek. Csak
nehogy tengeribetegséget kapjak, mert akkor eltörök.
Szerencsére nem kapott tengeribetegséget, és nem törött el.
- A tengeribetegségtől megvédi az embert az acélgyomor, meg az a
tudat, hogy sokkal különb a többinél! Most már nem fog rajtam a
betegség. Minél finomabb az ember, annál többet kibír.
- Reccs! - mondta a tojáshéj, mert egy fuvaroskocsi kereke ment át
rajta. - Ja-aj! Micsoda súly! - kiáltott fel méltatlankodva a
nagyravágyó varrótű. Mégis tengeribetegséget kaptam volna? Összetörök!
Jaj, összetörök!
De mégse törött össze, pedig egy fuvaroskocsi ment keresztül a
derekán. Ott feküdt a sárban, feküdjék is, időtlen időkig!
|
