|
A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel
előrehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom színekben,
amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer színárnyalatra
bontva.
Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-
és énekesi képességére. Sokáig rá se hederített a kagylóra. Amikor
azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle: Mit
csinálsz itt. Te néma csúnyaság? Kíváncsian figyelte a kagyló barna
héját és széles lábait. Milyen csúnya színed van - folytatta. Nézd, én
milyen szép zöld vagyok.
- Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló -,
de szeretem a víz ezernyi színét.
- Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap a tó fenekén?
- Figyelek - válaszolta a kagyló.
- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka.
- Nincs itt a homályos vízben semmi különös.
- A Hold csillogását figyelem. Boldogan megtanulnék festeni, úgy,
ahogyan a Hold festi színeit a vízre. És Te mit csinálsz kedves béka?
- Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta magát - én nem vagyok a
vízhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem. Nekem saját hangom van.
Én énekelek. Híres művész vagyok. Még az emberek is csendben maradnak,
hogy csodás hangomat hallgassák.
A kagyló megcsodálta a békát. Tehát híres vagy - mondta elismerően.
Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtőzködve élek itt. Tanulni
szeretnék, addig szeretném a víz csodálatos színeit szemlélni, míg le
nem tudom festeni őket.
- Te meg a buta szemlélődésed - mondta a béka türelmetlenül. Nincs itt
semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, és egy jókora
ugrással kint is volt a vízből.
Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett a brekegésre. Úgy
belemerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledő nagy
vörös lábakat és a piros, hegyes csőrt, amely megragadta. Látnotok
kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott! Még egyszer
visszahullott a fűre, és sikerült neki utolsó erejével, élete
leghatalmasabb ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, ahol
pont a kagyló mellett találta magát.
- Vége van a koncertnek? - kérdezte BARÁTSÁG-osan a kagyló. A béka
azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava.
Így éldegélt a kagyló és a béka a csendes tóban még sokáig, hasonló
párbeszédeket folytatva egymással.
A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. És amikor halála után
felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszínű gyöngyház,
amelyet senki se láthatott, míg a kagyló élt. A gyöngyházban
ezüstgyöngy csillogott, amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton
világító EZÜST HOLD képmása.
|
